1918 szept. 23-án (három nappal a stigmák elnyerése után) egy lelki leányának ezt írja:

 

...Az ima szent ajándéka, leányom, az Üdvözítő kezében van, és minél inkább kiüresíted majd önmagadat, vagyis minél inkább megszabadulsz egyéni hajlamaidtól, és minden testi köteléktől ( - belegyökerezve ugyanakkor a szent alázatosságba - ), annál inkább megadja majd ezt az ajándékot szívednek. Sok türelemmel ki kell tehát tartanod az elmélkedés szent gyakorlatában, és meg kell elégedned, ha apró lépésekben haladsz előre addig, míg lábaid a futásra alkalmasak lesznek, vagy - még inkább - amíg szárnyakat kapsz, hogy repülhess. Nagy szeretettel alázd meg magad Istennel és embertársaiddal szemben, mert Isten csak azokhoz szól, akik nagyon alázatosan viselkednek Előtte.

Mindamellett annak igazi okát, hogy nem mindig jutsz el a helyes elmélkedéshez, a következőkben látom, s nem hinném, hogy csalódnék: Valamiféle izgatottsággal, nyugtalansággal és szorongással kezd hozzá az elmélkedéshez, és makacsul törekszel arra, hogy olyan témát találj, mely lelkedet elégedetté teszi és megvigasztalja. Nos hát, ez elegendő ok, hogy ne találd meg, amit keresel, s ilyenformán se lelked, se szíved ne legyen elég szabad ahhoz, hogy az elmélkedésed tárgyát képező igazságra összpontosítsa figyelmét.

 

Tudd meg, leányom, hogy ha valaki túl nagy sietséggel és lázas izgalommal keres egy elvesztett tárgyat, még ha kezével érintené is, vagy százszor szeme elé kerülne: akkor sem fogja észrevenni! Ez a haszontalan aggodalom csak a szellemet fárasztja, és gondolkodásodat teljesen képtelenné teszi arra, hogy az elmélkedés egyes pontjainál elidőzzél; következménye aztán valami hidegség és eltompultság, mindenekelőtt az érzelmi világban. Erre a bajra csak egy orvosságot ismerek: űzd el a nyugtalanságot, mert ez egyike a legfélelmetesebb csapdáknak az igazi erény számára és az igazi lelki életre nézve; azzal az ürüggyel, hogy fel akarja melegíteni a lelket, inkább elhidegíti, s csak azért készteti futásra, hogy felbuktassa.

Egyszóval, leányom, amint már annyiszor mondtam neked élőszóban: légy résen, különösen az imában! Ne felejtsd el, hogy a kegyelemek és az áhítatra való készség nem ennek a földnek forrásaiból valók, hanem az Égből! Minden erőnkkel sem tudnánk ezeket onnan lehozni, jóllehet szükséges, hogy nagy gonddal ráhangoljuk magunkat, de ezt mindig békével és alázattal tegyük. Irányítsd szívedet az ég felé, és onnan felülről várd az égi harmatot! Ezt az elvet ne hagyd figyelmen kívül, lányom, az imában, mert így közelíted meg Istent!

Két ok szól emellett: az első, hogy megadjuk neki az őt megillető tiszteletet és hódolatot. Márpedig ez megtörténhet anélkül is, hogy Ő szólna hozzánk, és anélkül is, hogy mi szólítanánk meg Őt. Elegendő felismerni, hogy Ő a mi Istenünk, mi pedig szánandó teremtményei vagyunk, akik lélekben leborulunk előtte és várjuk rendelkezéseit. Hány udvari ember jön-megy királya előtt százszor is, nem mintha beszélni kívánna vele, vagy hallgatni akarná, hanem pusztán azért, hogy jelenlétében legyen, s ezzel a sürgölődéssel hűséges szolgának mutassa magát! Isten jelenlétébe való helyezkedésünknek ez a módja - hogy egész egyszerűen, mint hűséges szolgái elfogadtassuk magunkat előtte - szent, kitűnő, igen tiszta és nagyfokú tökéletesség jele.

Csak mosolyogj kedvedre: én komolyan beszélek. 
A második ok, amiért Isten jelenlétébe helyezzük magunkat az ima idején, az, hogy vele beszéljünk, és szavát figyeljük sugallatain és belső megvilágosításain keresztül. Ez rendszerint nagy megnyugvással történik, hiszen számunkra kimagasló kegyelem az, ha ilyen hatalmas Úrral szót válthatunk, aki - midőn válaszra méltat - ezer vigasztalást és drága keneteket önt ránk, melyek a lelket örömmel töltik el.

Nos, leányom, ezeknek az előnyöknek egyike vagy másika nem hiányozhat imádságodból. Ha szólni tudsz az Úrhoz, tedd meg, zengj dicshimnuszt neki. Ha szellemed tompa lévén, nem beszélhetsz vele, semmiképpen se veszítsd el bátorságodat: utánozd az udvari embereket, hajolj meg előtte mély hódolattal. Ő bizonyosan értékelni fogja jelenlétedet és hallgatásodat. Más alkalommal pedig szíved majd örvendezik, mikor kezedet fogja, társalogni kezd veled, mialatt imakertjének sétányain ezer fordulót tesz társaságodban. De még ha ez sohasem következnék is be, ami kevésbé valószínű, mert hiszen ez az oly gyöngéden szerető Atya nem venné szívére, hogy téged örökös bizonytalanságban hagyjon - még akkor is elégedettnek kellene lenned. Nekünk az a kötelességünk, hogy figyeljünk rá, és már az is túlságosan nagy megtiszteltetés, ha kegyesen megtűr bennünket jelenlétében!

Így sohasem leszel zavarban afölött töprengve: - Mit fogok mondani Neki? - mert amikor egyszerűen jelenlétébe helyezkedsz, nem kevésbé hasznos, sőt talán még hasznosabb kötelességet teljesítesz, noha ez nem nagyon van ínyedre.

Amikor tehát imádkozva Isten előtt állasz, szemléld magad az igazság fényében, beszélj vele, ha tudsz, ha pedig nem vagy rá képes, egyszerűen mutatkozz előtte, és ne csinálj magadnak semmiféle gondot.