Joseph Hämmerle személyes élménye alapján írja: Midőn Padre Pio az oltárhoz lépett, már túl volt az Úr megostorozottságának és tövissel való koronázásának haláltusáján! Teljesen kimerülten, összegörnyedve lépett fel – két társa támogatásával – az oltár lépcsőjén. Oly gyenge volt, hogy még az áldásosztásnál is tartaniuk kellett a karját. A bűnbánatnál, vérző kezével verdeste sebes mellét s imádkozott, de hogyan…?!

Megrázó élmény volt. Értünk könyörgött, bűnösökért! A Golgotánál átváltozott az arca. Szemei azt tükrözték, mintha az égben lett volna. Isten dicsőségét tükrözte (mint Mózes, mikor lejött ahegyrôl). (Egy rendőrfőnök megkérdezte tőle: Ki van jelen körülötte misézés közben?

Pio atya válasza ez volt: „Az egész Mennyország!” A kíváncsiskodó még tovább érdeklődött: És ilyenkor hol van a Szűzanya? Padre Pio csodálkozó tekintettel válaszolta: „Hol másutt, mint Szent Fia mellett!”) A hívek kéréseinél – kihasználva az alkalmat –, több, mint fél órán át könyörgött. A közelállók hallhatták is esedezését: „Nem, nem… hiszen megígérted…” vagy: „Igen, igen… jó, jó…”Hogy mi zajlott le ilyenkor Pio atya lelkében, le lehetett olvasni az arcáról. Olyan volt a tekintete, mint egy „áldozati bárányé”, mert önmagát adta az „Isten Bárányához”! Odaadása nem egyszerűen szertartásosság volt, hanem valódi áldozat!

Padre Pio egyszer megvallotta, hogy Isten soha egyetlen kérését sem utasította el, melyet szentmiséjében kért! Oh, és mennyi mindent esdett ki testvéreiért, és a tisztítótűzben szenvedő lelkekért. Egyszer maga mondta: „A falu felől a kolostorba vezető úton több szenvedő lélek jön, mint eleven zarándok!”Egy magas rangú katonatiszt megkérdezte tôle: Atyám, árfúrt lábain hogyan tud oly soká állni? Az atya így válaszolt: „Nem állok! A szentmise alatt keresztre vagyok feszítve Krisztussal!”Pio atya falfehéren, félig lehunyt szemmel – mintha vala, mi erősfénytől megvakult volna –, szinte a föld fölé emelkedve celebráltaszentmiséjét.

Teste néha teljes mozdulatlanságba dermedt, máskor elnémult egypercre anélkül, hogy a hívekről tudomást szerzett volna. Látható módon, valami mély megrendülés kerítette hatalmába, s arcára kiült a fájdalom. Időnként szorongva oldalvást tekintett, mint aki nagyon aggódik egy (láthatatlan) személyért. Olykor megérintette homlokát, mintha a töviskoronát igazította volna. Közben hosszú percek teltek el, a szívdobbanás-, vagy a hulló vércseppek ütemére! Hirtelen azonban, mintha átléptünk volna az örökkévalóságba, – érzékelhetôen –, valami hatalmas misztérium valósult meg. A kereszt misztériuma, mely szinte kicsúszott a mért idő korlátaiból, s mindez akkor, amikor ez a meggyötört ember eggyé lett Istennel! Mintegy az „örökkévalóság kapujában” álltunk, se itt, se ott. Felfoghatatlanul ugyan, de az oltár az utolsó vacsora és a Kálvária színhelyévévált egy időben, és mi részt vehettünk a Szentmisén és az áldozaton, mely most egyetlen fogalommá vált: szentmiseáldozat! Nyugtalan, és álhatatlan lelkünk számára, túlságosan elhalványult igazság ez! Szinte mindannyian éreztük azt a – mindent átható – hálát és áhítatot, mely az Ostya megtörésénél sugárzott az oltártól, mikor akehelybe hulló ostyadarab egyesült, mint Test és Vér, – értünk adott drága bér! Ez a feltámadás pillanata!… Isten Báránya, ki elveszed avilág bűneit, irgalmazz nekünk! – esdekeltük valamennyien. És íme, – Pio atya – ujjai közt tartja Kenyérré lett Istenét! Közben keskeny vércsíkok folytak végig kezén. Vonásai egy pillanatra felengedtek, és arca örömtől vált fénylővé.

Ó, hófehér Ostya, csöpp búzakenyér! Néha mosoly is megjelent ajkain, és szelídséget tükröző szemei végtelenül gyengéden simogatták az elrejtezett Édes Üdvözítőt! Az atyának olyan volt a tekintete, mint aki keresztül lát a „látszaton”. Maga Pio atya írta egy levelében: Valahányszor a legeslegfőbb Jó birtokában vagyok (Eucharisztia), olyan méreteket ölt bennem a boldogság, hogy már kérnem kell Jézust: elég, ezt már alig tudom kibírni! Amikor az atya – vérző, remegő kézzel – felmutatta Isten Bárányát: Íme…! Az embereken végigfutott a megrendültség. Sokak elszoruló torkán kiszüremkedett a könyörgés: Uram, irgalmazz…, és újabb könnyek tolultak a szemekbe.

Szinte érezni lehetett, hogy a halált legyőző Emberfia dicsőségétől megrendült az egész teremtett világ…, és csend,döbbent, hálatelt csend honolt a templomban.Mi csak álltunk – akár csak a vakok –, úgy álltunk a „látó” körül!Most már érthetô, hogy miért vonzza Padre Pio miséje a tömegeket,nem törődve, az ezt meg nem tapasztalt, öntelt, távolról gáncsoskodókkal! A kritikusok, kik azt állítják, hogy „egy a Szentmise!” azt válaszolhatjuk: bizony igaz, az áldozat és a kegyelem értéke szerint valóban! De sajnos nem a közáhítat, és a személyes megérintettségek mértéke szerint!