Az ifjú kapucinus 23 éves volt, amikor pappá szentelték, és megkapta a Padre Pio nevet.

Hogy mit jelentett számára ez a nagy esemény és első szentmiséje, azt jól jellemzik a re
nd provinciálisához írt levelének Jézus Krisztusról szóló sorai: "Amikor ma a szeretet misztériumában remegő kézzel felemellek, hadd legyek Veled együtt és Teérted, ó szentséges főpap; a világ számára út, igazság, élet és tökéletes engesztelő áldozat."

 

 

Pio atya azonban nem sokáig élvezhette szerzetesi szolgálatait - a háború kitörésekor, hadköteles lévén, kénytelen volt bevonulni a seregbe. Felettesei, látván rátermettségének és gyakorlatlanságának hiányát, a legkevésbé kívánatos munkára osztották be őt - így lett belőle küldönc és laktanya-takarító. Ekkor volt alkalma először megismerkedni a bűnnel; itt tanulta meg, hogyan szeresse a bűnösöket. Későbbi tanításaiban minderről a következőket vallotta: "A bűnt el kell választani a bűnöstől. A bűnt lehet gyűlölni, de a bűnöst szeretni kell!"

Fél évvel behívása után megbetegedett, ezért katonai engedéllyel elbocsátották. 1918. szeptember 20-án feltűntek rajta Krisztus sebei, stigmái. "Keresztre feszítése" azonban már augusztus 5-én megkezdődött, amikor is kezein egyre csak növekvő szúró, égető fájdalom jelentkezett. Egyik gyóntatása alkalmával látomása támadt: egy mennyei személyiség jelent meg előtte, aki kezében egy hegyes szerszámot tartott, s ezzel pillanatok alatt behatolt Pio atya szívébe. Úgy érezte, rögtön kettéhasad a szíve! Ez a kínzó állapot egészen augusztus 7-e reggeléig tartott; Pio atya a gyötrelmes napokra később így emlékezett vissza: "El sem tudom mondani, milyen gyászosan szenvedtem! Azt gondoltam, egész belsőm kiszakad, és szétzúzódik mindenem. A testem égett, minden porcikám sajgott. Attól a naptól fogva lettem halálra sebzett. Lelkem mélyén azóta is állandóan nyílt sebet érzek, amely folytonosan gyötör."

 

Keresztre feszített ura iránt szeretettől lángra lobbant szíve azonban még nem volt elegendő. Ez a hatalmas szeretet szükségszerűen ki kellett, hogy virágozzék a testén is: belső sebei szeptember 20-án külsőleg is láthatóvá váltak. Kezein, lábain és jobb oldalán a stigmák erősen véreztek, de a vér sosem alvadt meg, s ugyanakkor kellemes jázminillatot árasztott. Maga Pio atya így nyilatkozott a sebeiről: "Nagy szerencsétlenség a számomra, hogy nem tudom kifejezni annak az állandóan működő, égető vulkánnak a tüzét, amelyet Krisztus helyezett a bennem dobogó kicsi szívbe. Elemészt a felebaráti és az Istenszeretet - Isten jelenléte szilárd a lelkemben, szívemben pecsétként hordozom Őt!"

Padre Pióból igazi lelki vezető vált; átérezte hivatását arra, hogy Krisztussal együtt az emberiség megváltója legyen. Nem ő élt többé, hanem az Úr élt benne a maga teljességében, olyannyira, hogy Pio atya megfeszítettnek érezte magát.

A következőket mondta erről: "Amikor Jézus tudtomra akarja hozni, hogy Ő vezet engem, megérezteti velem sebeit, töviseit." Innentől kezdve egész élete szakadatlan áldozatbemutatássá változott: minden nap megtapasztalhatta, miből is áll igazi atyának lenni. Egyre nagyobb tömegek kezdték ostromolni, mohón csipegetve őt - Pio a szó igazi értelmében "felfalt ember" lett.

Az atya szerint a testvéri szeretet legnagyobb jótette a bűntől való megszabadítás. Ennek jegyében minden gyónása a megváltás véres misztériumaként áll előttünk, amibe belevetette szívének és ereinek minden csepp vérét. A bélyegek azonban csak külső jelei annak a belső engesztelő áldozatnak, amely őt teljes egészében az emberi lelkek szolgálatába szentelte.

A misék Pio atya számára külön meditációk voltak. Mozdulatai egyszerűek, hangja tisztán csengő; alig ért az oltár lábához, arca máris átszellemült. Nem kellett hozzá nagy hittudomány, hogy aki látta őt, rájöjjön: olyan világban mozog, amely számunkra áthatolhatatlan.

Pio atya előtt az emberi lelkek egy pillanat alatt lelepleződtek. Megkülönböztető-képessége, páratlanul finom intuíciója, érzékenysége, felelősségérzete, valamint a szent gyengédségnek egy-egy cseppje szinte minden szavában, írott soraiban előbukkant. Olyan tulajdonságok ezek, amelyek Padre Piónak a lelkek fölötti rendkívüli hatalmát jelzik.

A nála gyónókat minden egyes alkalommal Krisztus vérébe merítette, melytől az illetők egészen átalakulva, mintegy újjászületve éledtek fel - arcukon meglepő béke, s olykor nem titkolható öröm sugárzott.